Kopott farmer, szakadt póló

A múlt héten nyilvánosságra hozták a Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért (közismertebb nevén: PANKKK) nyertes pályázóinak névsorát. A három évvel ezelőtt életre álmodott kezdeményezés célja, emlékezzünk, a klubok szubvencionálása mellett az éppen induló, zöld-, ám semmiképp sem botfülű együttesek segélyezése volt. Ahogyan az akkori kulturális miniszter, Bozóki András, a program szellemi atyja nyilatkozta a HVG-nek: "Nem a gagyi, a kommersz zene támogatása a cél, s nem is a már sikeres, befutott együttesek segítése. (É) Azt szeretnénk, ha lehetőséghez jutnának azok a kamaszok, akik a kezükbe vesznek egy gitárt, és amatőr együttest alapítanak." És ha a PANKKK alapkoncepcióját nem gondoljuk is tökéletesnek (az egészet alighanem inkább az iskolák hangszerparkjának bővítésével, ezzel párhuzamosan a zeneoktatás korszerűsíthetőségével kellett volna kezdeni), a fentebb idézett elgondolással nehéz volna nem rokonszenvezni. Ezért aztán az első lemezük elkészítéséhez támogatást kért (és nyert) zenekarokkal nem is foglalkoznánk részletesebben - ez a program ugyanis éppen nekik lett kitalálva.
Idén azonban úgynevezett sorlemezes pályázatot is meghirdettek a nagylemezt már kiadott, úgymond professzionális zenekarok soron következő lemezének részfinanszírozására. Ebben mintha már önmagában is volna valami perverz, bár a kiírásban szerepelt egy igen fontos kitétel. Annak szövege szerint ugyanis "kizárólag a piaci alapon nem vagy csak nagy nehézségek árán megjelentethető, kevésbé populáris műfajok és kiadványok támogathatóak." A hatvanegy nyertes lajstromának olvasásakor azonban különös neveken akadhat meg a szem. Mondjunk párat? Pál Utcai Fiúk, Heaven Street Seven, The Moog, Kiscsillag, Neo - most csak a kedvenceinket soroljuk (úgy jobban fáj), a teljes névsor megtalálható a www.pankkk.hu oldalon. Vakarhatjuk is a fejünket legott: vajon van-e még rockegyüttes széles e hazában, amit egyáltalán populárisnak és piacképesnek nevezhetünk? Hiszen az ország összes jelentős fesztiválján véghezvitt szereplés (és nem ám délután kettőkor!), a multinacionális (vagy olyik esetben: független, de amerikai) kiadóval kötött szerződés, a fellépés a Művészetek Palotájában, a PeCsában és más, a közmegegyezés szerint "komolyabb" helyeken, a rendszeres feltűnés a mainstream sajtóban és a zenecsatornákon, úgy tűnik, nem elég ehhez. A hattagú, ún. szakmai zsűri különös agyával legalábbis így vélekedett - így aztán jövőre nyugodtan pályázhatna néhány állami forintra akár a Tankcsapda is vagy a Kovács Ákos. Mégis, mi volna a különbség? A kérdés, hogy a művészetükben amúgy oly példás arányérzékű muzsikusok hová rejtették a méltóságukat és a jó ízlésüket és milyen tempóval, amikor odahajoltak a szükséges űrlapok fölé, éppen ennyire álnaiv (hová, hová: egy sötét sarokba, fénysebességgel). Bár mi még azt sem értjük, hogy a letöltések évadában egyáltalán miért is elengedhetetlen e, nota bene: befutott zenészeknek közpénzből CD-t gyártaniuk. Mert szépen mutat a polcon a nappalijukban? És vajon az a jászalsószentgyörgyi (kőbányai, mezőkovácsházi) kamasz az első gitárjával mit gondolhat most erről a társaságról? Hova kívánhatja őket? Akad valaki, aki el tudná hitetni vele, hogy nincsen igaza?

a szerk.