A közeljövőben esszésorozatot indítunk az elfelejtett, de értékes vagy érdekes magyar prózaírókról. Taglaljuk majd többek közt Abody Béla, Birkás Endre, Darvas Szilárd, Granasztói Pál, Karácsony Benő, Kádár Erzsébet, Kellér Dezső, Kellér Andor, Komor András, Kolozsvári Grandpierre Emil, Laczkó Géza, Pap Károly, Örley István, Szabó István, Szász Imre, Szobotka Tibor, Tabi László, Zsolt Béla munkásságát. Beszélgetésünk ennek bevezetője.

A magyar irodalmi köztudatból és a "magas" irodalmi kánonból az elmúlt másfél vagy ki tudja, hány évtized alatt kitűnő - olvasmányos, szórakoztató, bölcs, a nyelvvel mesterien bánó, könnyed, súlyos - szerzők egész sora zuhant ki. Irodalmunk elsüllyedt hinterlandjáról nemrég Bojtár Endre irodalomtörténész nyilatkozott lapunknak (Nem kanonizált kánonok, 2006. február 23.). Ekkor kilátásba helyeztük azt is, hogy e szerzőkről cikksorozatban söpörjük le a port.

Költőnek indult, majd népszórakoztató lett belőle, páratlanul sikeres a maga nemében. Sokoldalú, termékeny író volt, s talán túlságosan szellemes ahhoz, hogy komoly helyet vívjon ki magának a magyar irodalomtörténetben.

A sorozatcím nem feltétlenül méltányos Rubin Szilárddal szemben. Élő, bár régóta nem publikáló szerzőről van szó, akinek fő művét, a Csirkejátékot 2004-ben jelentette meg újra a Magvető Kiadó. Más-felől a regény mindig is a kevesek könyve maradt, a magyar irodalom tetszhalottja, így hát mégiscsak szerepeltetni illik a Kádár-korszak méltatlanul mellőzött műveinek a sorában. A Csirkejátékra jelentős olvasók hívják föl a figyelmet újra és újra, ám - személyes tapasztalataim szerint - a szakma nagy része is pusztán csak hallott róla, olvasni viszont nem olvasta. Rubin Szilárd műve nem kapott helyet a magyar próza kánonjaiban. Ahogy mondani szokás, annál rosszabb a kánonoknak.

Szakmányban robotoló sajtómunkás volt, aki csak élete utolsó éveiben nyert bebocsáttatást az irodalom megszentelt berkeibe. Kortárs volt és közeli szemtanú, s ami ezeknél sokkal fontosabb, telivér szépíró, néhány szavatolt remekművel.

Leginkább az maradt meg róla a köztudatban, hogy szülői könyvespolcokról kilopott regényeit a 20. század közepéig titokban olvasták a középosztály fiatal lányai. Erotikus tartalmukból próbálták kikövetkeztetni, mi várhat rájuk a nászéjszakán. Ám nemcsak az utókor, hanem már kortársai is Erdős Renée-t tartották a legerotikusabb írónőnek, aminek aligha örült.

A kortárs kritika elismerő figyelmét olykor közönnyel ellensúlyozza az utókor. Példa erre Szilágyi Géza életműve, hiszen kortársai közül a legkiválóbbak, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád írtak műveiről elismerő bírálatokat.

A legkevésbé sem volt mítoszcsináló, mégis több mítosz kialakulásának részese lett. Neve ugyanúgy összefonódott a Hollywoodot felépítő magyarok legendájával, mint a világsikereket fialó vígszínházi hőskorszak történetével. Molnár Ferenc mellett ő volt a másik színházi aranyember, azonban nevét nem hajdan világsikerű színdarabjai, hanem egy megzenésített pantomim és néhány filmes munka őrizte meg az utókornak.

Kiugró tehetség volt. Egy nemzedék meghatározó prózaírójának indult, s lett belőle akadémikus irodalomtudós, félve utált közéleti hatalmasság. Jellemszilárdsága kétségbe vonható, ám franciás kultúrája és rendkívüli műveltsége vitathatatlan, szépirodalmi életműve pedig elegyességében is figyelmet érdemel.

A gunyoros dohogások stílművésze volt, vagy jó másfél évtizeden át a legsikeresebb hazai vígjátékíró. S habár korántsem véletlenül vált a Szocialista Magyarországért Érdemrend büszke birtokosává, azért mindhalálig megmaradt fanyar pesti polgárnak, és örökös kávéházi egyednek, méghozzá a morcosabb fajtából.

Egy életrajz, ami visszafelé kezdődik - immár tán örökké, ha akarom, visszafordíthatatlanul. Ám akkor merre is az a vissza? Hogy meghalt. Hogy halt meg? Kiesett, kiugrott, lökték, lezuhant - elsüllyedt? De elsüllyedt-e egyáltalán Sarkadi Imre? Vagy csupán kényelmetlen találkozni vele.

Tevékeny irodalmi mindenes volt, egyszersmind megtestesült anekdotafigura. Változatos és elegyes életműve szinte kegyeletsértő gyorsasággal merült feledésbe, ám jellegzetes alakja máig emlékezetes. Ő volt a közkedvelt, korpulens Gráci, a megrögzött hipochonder, akinek méltatlanul rövid élet jutott.

Sziporkázó szellemű, súlyos tehetség volt, s mint derűs óriáscsecsemő jó pár éven át egy ország kedvenc tömeg-szórakoztatójaként működött. Életével igazolta tételét, miszerint az ember valódi műfaja önmaga, s alighanem ez a magyarázata annak is, hogy pályaképe nagy művek hiányában is méltán kiérdemli figyelmünket.

Zsolt Béla pályája paradigmatikus esete a magyar zsidóság történetének: először lelkes asszimiláció, hazafiság, majd kiábrándulás az első világháborúban, később a forradalmakban, rémület és tanácstalanság az erősödő antiszemitizmus korában, és aztán a végpont, a szeretett haza utolsó árulása, Auschwitz. Publicisztikája ma aktuálisabb, mint valaha.

"Az állomáson, mely meszelt, parányi,

Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi."

(Nagy Gáspár: A pántos kapukon túl)

"Néha dolgozom is, inkább olvasok. Az érvényesülés ördöge még mindig bánt. Aug. közepén Kolozsváron leszek" - írja Ferenczi Sárihoz címzett, "Carantec, la jul 20. 1914" keltezett levelében. Aha, Kolozsváron... És lesz.

A könyvhétre jelent meg eddig kéziratban lappangó önéletrajzi regénye. Ezzel párhuzamosan előkerült egy ismeretlen fényképe is 1931-ből. De vajon nem lappang-e egész életműve, vajon nem ő az ismeretlen ismerős a Nyugat nagyjai közül?

Huszadik századi irodalmunk megannyi izgatott vátesze, kócos zsenije és tragikus sorsú mártírja mellett Illés Endre volt a takarékos életrendű, tüntető eleganciájú, okos író. S ez a nem mindennapi okosság nemcsak nagy túlélővé tette a rezervált polgárt, de bő fél évszázadra a magyar irodalmi élet "alkalmas emberévé" is.

László Ferenc

A hosszú nevű magyar író pár évtizede még a legolvasottabb szerzők közé tartozott. Korántsem szabványos polgáriassága, merőben önéletrajzi életműve, és a racionalizmust, valamint a stramm nőket népszerűsítő tevékenysége máig kiérdemli figyelmünket.

Okos, slágfertig és közkedvelt írónő volt, az irodalmi népköztársaság egyenjogú tagja. Bő negyedszázaddal a halála után terjedelmes életműve ma elsősorban kordokumentumként tarthat igényt az érdeklődésünkre.

László Ferenc

Sopron neológ főrabbijának fiaként látta meg a napvilágot, aztán katona, 1919-ben a Vörös Hadsereg városparancsnoka, emigráns és éhező Bécsben, debreceni koporsókészítő, majd Mikes Lajos hirtelen felfedezettje, zsidó, aki megtagadta zsidóságát és tévútnak vélte az asszimilációt. De a végén neki is megnyílt Buchenwald táborának kapuja.

Bán Zoltán András

Pályafutása mindössze tizenöt évig tartott, de ezalatt olyan karriert futott be, ami szinte példa nélküli az újabb magyar irodalomban. Persze ehhez kellett a korai Kádár-korszak kultúrpolitikája, melyben elkötelezettsége révén kiemelt szerepet szántak neki. A szegény tanyasi tanítóból egy csapásra ünnepelt, díjakkal elhalmozott költő, országgyűlési képviselő lett, mint a mesékben. Végül pedig ő lett a vietnami háború egyetlen magyar "hősi halottja".

Volt Nobel-díjra felterjesztett írófejedelem, Európa-szerte ünnepelt színpadi szerző és örökös díszelnök, ám sokan már életében őskövületnek ítélték, s halálát mindössze rövid hír tudatta a hazai közönséggel. Noha maga Mikszáth szánta utódjául, s tán nem is csak az Adria Biztosító Társulat igazgatótanácsi tagságában.

Írt a Nyugatba, de nem tartozott a generációs beltagok közé. Alkalmi bedolgozója volt a magas irodalmi fővonalnak, de nem is ért volna rá többre: ott volt a forgatókönyv- és a sportújságírás, a Fradi-drukkerség és kedvelt könnyű műfaja, a ponyvával rokon lektűr; az utóbbinak volt Aszlányi Károly az egyik legszellemesebb, a maga idejében híres és híresen könnyűkezű művelője. Bőven mért aforizmái és szatirikus vénája Karinthyval és Rejtővel rokonítják, történetmesélő léhasága kora (a harmincas évek) nagybani ponyvamunkásaival.

"Ezek mind élnek ám, és a Csele Juli tényleg egy oltári nagy kurva" - közölte velem osztálytársam. Valamikor 1962-63 táján lehetett ez, éppen akkor lettem általános iskolásból gimnazista, s még az is rémlik, hogy egy tánciskolai össztánc szünetében hangzott el a mondat. Hogy barátom mire utalt evvel a mondattal, ma már kevesen értik: a Nagyfuvaros utca lakói voltak ezek az "ezek", Csele Julit is beleértve, s személyüket Fejes Endre Rozsdatemető című regénye tette annak idején országszerte ismertté. Még azoknak a körében is, akik egyébként nemigen töltötték idejüket kortárs magyar regényújdonságok beszerzésével és elolvasásával. Akkoriban én is, osztálytársam is ebbe a kategóriába tartoztunk, így hát mi sem jellemzőbb a regény felkavarta viharos össznépi érdeklődésre, hogy csökevényes irodalmi érzékű kamaszok is Fejes Endre regényének realizmusáról, a benne leírtak-megjelenítettek igazság- és valóságtartalmáról folytattak eszmecserét, kihasználván a hölgyválasz előtti röpke pauza adta lehetőséget.

Csaknem harminc regény, megszámlálhatatlanul sok novella és rövidebb írás (melyek jó része máig kiadatlan) szerzője, a kiegyezést követő két évtized jó néhány, nagy visszhangot kiváltott irodalmi-közéleti vitájának-botrányának a főszereplője - mégis, 1902. március 19-én bekövetkezett halálát jószerivel észre sem vette a literátus nyilvánosság.

Pályafutásának csúcsán alighanem ő volt a legnépszerűbb és legbefolyásosabb magyar író: regényei, színdarabjai és filmjei tömegeket vonzottak, s szavának komoly közéleti súlya volt. Néhány műve, túl politikai és stílusfordulatokon, máig sokak kedvence, ám azt kevesen vitatják, hogy Zilahy nemcsak a közép-, de egyszersmind a másodosztály írója volt.